Még alig múltam 5 hetes, de anyáék nem fértek a bőrükben, és esküvőre mentünk hármasban.
Na nem messze, csak úgy egy órányi autóútra.
Nagy tervezgetés előzte meg az első otthontól távollevő alkalmat. Több féle ruhát rakott el anya (miután jó sokat próbálgattunk, hogy melyikben vagyok a legcsinosabb, melyik jó rám, és melyikben nem fagyok meg), hogy ha cserére lenne szükség pelusos baleset miatt, vagy ha túl hideg lesz, vagy bármi esetre legyen mit rám adjon. És minden más, ami még kellhet. De nem kellett se ruha se más, csak tiszta pelus, kaja, és anyuék közelsége.
Felkészültek mindenre. Hogy megijedek a sok bácsitól és nénitől, vagy a hangos zajtól, amire sokan táncolni szoktak, vagy csak fájni fog a pocim, vagy bármi, amitől órákon át sírni szoktam vígasztalhatatlanul.
Kicsinosítottak engem is és magukat is, majd izgalommal tele felkerekedtünk.
Én viszont ügyes kislány voltam! Csendes, társas lénynek bizonyultam, nem féltem senkitől és semmitől. Sőt élveztem, hogy mindenki csodált (szerintem versenybe szálltam a menyasszonnyal ;o)), és a hangos zene is gyorsan mély álomba ringatott.
Anyuékat is hagytam kicsit bulizni.
De még az autót is jól bírtam, csak azért panaszkodtam, hogy apa miért nem lép már rá a gázra.